GURUBI ESZTER - óvodapedagógus (Bóbita Óvoda – Törökbálint)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan tanító néni, amilyen csak a mesében létezik. A gyerekek csillogó szemmel figyeltek az óráin, itták minden szavát, figyelték minden mozdulatát. Ezt a cseppet sem mesebeli tanító nénit úgy hívták: Ircsi néni.

Nagy ajándékot kaptam a sorstól, mindkét lányom nála kezdhette meg első iskolás éveit. Mindkét lányom Meixner módszerrel tanult olvasni, mégis volt egy hatalmas különbség. Ircsi néni – mire a kisebbik, Luca lányom elsős lett – elsajátította és beépítette az olvasás tanításába a Mesezene programot. Ircsi néni bemutató óráján nemcsak szülőként, hanem pedagógusként is figyeltem.

Amikor elkezdődött az óra, én csak ültem, ámultam-bámultam, szóhoz sem jutottam a csodálkozástól. Jé, ez egy tanóra? Ilyen sokat számít egy új módszer? Így is lehet órát tartani? A gyerekek óra közben, mintha egy mese főhősei lennének, többször felállhattak, elhagyhatták a helyüket, kihasználták a teret, rengeteget játszottak. A Mesezene egyik specifikus eleménél, a zörejkórusnál hangosan kiabálhatták az aktuális hangot, dobolhattak az asztalon, de elég volt egy jel Ircsi nénitől, és az egész osztály újra elcsendesedett.

Bubo Réka meséjét átszellemülten hallgatták a gyerekek, s mire véget ért a mese, összebarátkoztak a „b” hanggal. Élvezték az óra minden egyes percét, amelyben együtt élhettek a mesével és a tanító nénivel, aki vezényelt, mint egy karmester és mesélt, mint egy színésznő.

Ott volt Ircsi néni személyisége benne a mesében, a zörejkórusban, a játékokban, amibe a végén még a szülőket is bevonta. Érzelemmel, humorral telítődve álltunk fel a varázslatos iskolai óra végeztével. És életünkbe beköltöztek a betűmesék hősei. Esténként Luca lányom csillogó szemmel számolt be arról, hogy milyen új mesehős érkezett az osztályba, milyen betűt hozott nekik.

Otthon gyakran szerepjátékokat talált ki, amelyben az egész család átélhette az olvasásórán hallott meséket: hol ő volt Nyau Cili, rám pedig Valu Vali szerepét osztotta, hol Kígyó Sziszi vagy Gág Ági történetét szőtték tovább a nővérével, hol Pinokkió pszichológusaként kellett fellépnie az apukájának.

Annyira magával ragadott ez a tanítási modell, hogy több, a Mesezene módszert bemutató konferencián is rész vettem, ahol módunk volt meghallgatni sok tanító néni élménybeszámolóját, és egy-egy videofilmmel bepillanthattunk az óráikba is. Ami elkápráztatott, hogy minden tanító néni órája más és más volt. Nem akadt két egyformán előadott mese, játék, zörejkórus, pedig ugyanazt a betűt tanították. Mindegyik felvételen átsütött a tanító nénik saját személyisége.

Boldogan tudtam meg, hogy a módszeralkotók dolgoznak az óvodára adaptált Mesezene programon, mely az olvasás célzott előkészítéseként lesz integrálható bármely nagycsoport életébe.

Ráeszméltem, hogy én is szeretném ezt művelni a csoportomban, szeretnék valami újat kipróbálni,
- amiben a gyerekekkel együtt én is jól érzem magam,
- amibe beletehetem a saját személyiségemet,
- ami kreativitásra buzdít, és újabb ötleteket kapok,
- amitől felpezsdül az óvodai életünk.

Az is megfogalmazódott bennem, hogy talán így nyugodtabb szívvel engedhetjük el a gyerekeket iskolába, hiszen ezzel az új módszerrel könnyebben áthidalható az óvoda és az iskola közötti átmenet.

Nem kellett sokat várnom, 2012. szeptemberében az elsők között végeztem el a felkészítő tanfolyamot, s elindultam akkori csoportommal a Hangulatmesék varázslatos világába.

Óvodánkban bevett gyakorlat, hogy a gyerekeket 4 évet követően engedjük iskolába. Mi úgy gondoljuk, többségében jót tesz, ha a gyerekek 7 évesen kerülnek be az iskolapadba. A Mesezene program tehát kifejezetten hasznos a negyedik évben, amikor a többségében iskolaköteles gyermekeknek szeretnénk valami újat hozni, nem pusztán az előző év kicsit kibővített változatát.

Régóta töprengtünk már, hogyan is készítsük fel a gyerekeket az iskolára, hogyan tudnánk érdekesebbé tenni a foglalkozásokat, hogy ne csak feladatlapokkal traktáljuk őket, hanem igazi, használható képességeket kialakítva könnyítsük meg számukra az átmenetet.

Fellélegezhettünk, amint a Hangulatmesék kéziratát elolvastuk. Tudtuk, hogy kincs van a kezünkben, itt a megoldás és a segítség, itt az új módszer, amitől izgalmas kalanddá válik a csoport élete.

Nagy izgalommal és várakozással telve meséltem el az első Lufimesét, a Fehér Lufi meséjét. Tátott szájjal, teljes extázisban hallgatták a gyerekek, egy pisszenést nem lehetett hallani közben. A mese sodrában pedig fókuszba került Fehér Lufi, aki megtestesíti a „figyelmet” és az „a” hangot egyaránt. A mesét követő beszélgetésnél: „Mondd, te mire vagy a legkíváncsibb?” Csenge azt felelte, arra, hogy melyik lufi jön hozzánk legközelebb!

Ezek után persze nem volt kérdés, hogy titok övezi majd a különböző színű lufik csoportba érkezését. Kolléganőmmel úgy döntöttünk, mindig hétfőnként jön az új mese a gyerekekhez. Hétfőtől hétfőig majd kifúrta az oldalukat a kíváncsiság, hogy melyik lufi próbál szerencsét a nagyvilágban. Számolgatták, hányat kell addig még aludni. Csenge egyik pénteken odajött hozzám, és a fülembe súgta: „Eszter néni, csak nekem mondd meg, melyik színű lufi jön hétfőn, nem árulom el senkinek!”

Nálunk mindig a délelőttös óvó néni mesélte az új Lufimesét, ő beszélgetett utána a hozzá kapcsolódó érzelmekről, ő hangoztatta az új hangot, ő vezényelte a zörejkórust. Azonban a hang és az érzelem éltetése a hét folyamán mindkettőnk számára fontos volt. Minden nap egy-egy játékot belecsempésztünk a délelőtti foglalkozásokba és a délutánokba is. A gyerekek sokszor még délután is szívesen játszottak „vírusos játékot”, zörejkórust, lufidobálós játékot vagy éppen maradt bennük egy-egy gondolat, és beszélgetni szeretnének a lufikhoz kapcsolódó érzelmekről.

A Lufimesék azáltal, hogy érzelmeket jelenítenek meg, szorosan képesek kapcsolódni az óvodai élethez, ünnepekhez, a csoport mindennapjaihoz. Szinte nincs olyan momentuma az óvodai életnek, amely valamely lufihoz/érzelemhez ne lenne köthető. Ezt mindig igyekeztünk kihasználni.

Piros Lufi például az ijedtség és a félelem érzésével ismerkedik meg. Egész héten erről beszélgettünk, ki, mitől fél, mitől ijed meg. Rendszerint délután is előkerült a téma, amely különösen nagy érdeklődésre tartott számot. Sőt, egyik színházi élményünk is erre rímelt: János nem fél semmitől, de elindul a nagyvilágba, hogy megkeresse, mitől fog félni.

A lufikat egyébként egy vázában tartottuk, csupa színes dekorgolyó között, jól látható helyen. Kezdetben egyik lufinak sem volt arca. Ám a módszer szerint kalandjai során minden lufi megismerkedik egy-egy érzelemmel, amelynek az arckifejezését fel is veszi. Az arckifejezés megszerzése maga a „valóságos csoda”. A mese elhangzása előtt ugyanis útnak engedjük a lufit. (Miközben mesélünk, kollégáink valamelyike titokban rárajzolja az adott arckifejezést). És a mese végére hazatérő lufi a gyerekek legnagyobb örömére már „fejként” tér vissza, „megszemélyesül”, az érzelemre jellemző szem- illetve szájtartással rendelkezik. És természetesen hozza magával a HANGJÁT.

Hétfőnként olyan színű póló vagy ruhadarab volt rajtam, amelyik színű Lufimese következett. Ezt nagyon élvezték. Mese előtt mindig gyertyát gyújtottunk, meghitté varázsoltuk a csoportszobát.

A mesélés előtt visszautaltunk az előző héten érkezett lufira. Hol is tartottunk, melyik lufi lépett ki utoljára a nagyvilágba? Milyen hangja volt?

Az a fantasztikus ebben a módszerben, hogy teljes pedagógiai szabadságot ad nekünk, a saját személyiségünkre formálhatjuk a mesét. A módszeralkotók nem ragaszkodnak mereven az adott mese szövegéhez, örülnek, ha aktualitásokkal kibővítjük, s ezáltal személyessé varázsoljuk a meséket. Persze a lufikhoz tartozó érzelmek és hangok kapcsolatán nem változtatunk.

A Mesezene apró, laza szálon összefüggő történeteit a gyerekek magukénak érzik, benne élnek - velünk együtt - a mesében.

A mesék végén együtt megfigyeltük az adott lufi arcát, a rajta megjelenő érzelmet, és a legfontosabbat, a hangra jellemző ajakállást. A hangot pedig többször hangoztattuk, majd a lufi hívóképét kitettük a falra. Ott sorakoztak a csoportszoba falán, és a későbbiekben lehetőséget kínáltak arra, hogy a hangokkal különböző műveleteket végezhessünk. Ha nap, mint nap látják a falon a képeket, akkor napi szinten kapcsolatban maradnak a lufikkal, hangjaikkal és a hozzájuk tartozó érzelmekkel. És a velük való személyes kapcsolattal egyre mélyül tudásuk is.

A mese után mindig beszélgettünk. A meghitt együttlétek során minden gyerek belebújhatott az adott lufi érzelmébe, ő is elmesélhette saját történetét, a többiek pedig érdeklődve hallgatták. Megosztották egymással, min nevettek hatalmasat legutóbb, kire voltak dühösek, vagy mitől félnek a leginkább. A beszélgetésekkor a gyerekek megpróbálták érzelmeiket szavakkal kifejezni, megnyíltak egymás- és az óvó nénik előtt.

Ezeknél az intim beszélgetéseknél a zárkózottabb, visszahúzódóbb gyerekek is megszólalnak ám! A problémásabb gyerekek szintén bekapcsolódnak – és nem a „rosszalkodással” hívják fel magukra a figyelmet – hanem az érzelemmel kapcsolatos élményeiket mesélik el.

Türelmesen végighallgatják egymást, szinte mindenki meg szeretné osztani az érzéseit. Rádöbbennek arra, hogy a társaikat hasonló érzelmek mozgatják. A gyerekek lelkét és a mi lelkünket is megérintik ezek a beszélgetések.

Ami a módszer e részének alkalmazása során az óvodapedagógusnak talán a legnehezebb, hogy a gyermek „vallomása” után sosem szabad megfeledkezni a célfonéma hangoztatásáról sem. Hiszen az érzelmek szabad áramlása ekkor fog a lehető legmélyebben kötődik a hanghoz, melynek percepciója a program tulajdonképpeni célja.

A gyakorlatban ezt úgy kell elképzelni, hogy a gyermek elmeséli, jót kacagott azon, hogy reggel az apukája a mama arckrémét nyomta a fogkeféjére, a pedagógus pedig nem felejti el rögtön az adott hanghoz kapcsolni az élményt, vajon narancssárga lufi hogyan kacagott volna ezen?

A beszélgetések, mesék mindig új ötletet adnak a továbbgondoláshoz is. Kapcsolódhatnak szerepjátékhoz, kézműveskedéshez. Például megbeszéltük, hogy ha többen rossz álmoktól félnek, készítsünk álomfogót, ami az ágyunk fölé lógatva megfogja a rossz álmokat. Többen például a fogorvostól féltek, eljátszottuk hát szerepjátékkal.

Talán nem elég hangsúlyozni újra, hogy ennél a módszernél a gyerekektől nem számon kérjük az ismereteket, hanem csupán érzékenyítünk. Célunk, hogy a lufi színe, a hangja és a hozzá kapcsolódó érzelem a betűtanítás alteregójaként izgalmas kalandok közepette együtt legyen jelen az olvasásra előkészülő ovisban.

A beszélgetés után következnek a zörejes - és egyéb játékok, amiket szintén úgy variálhatunk, ahogy kedvünk tartja. Ha zörejkórust szervezünk, először az új hangot szólaltatjuk meg. A gyerekek a zenekar, mi vagyunk a karmesterek, és például halk-hangossal játszva ejtjük ki az új hangot.

Eleinte izgultam ennél a játéknál, mi lesz, ha mind a 32 gyerek torkaszakadtából kiabálja az adott hangot. Hogy fogom én ezt egy mozdulattal, tapssal elnémítani? De a felkészítő tanfolyamon ajánlott ötletek segítettek ebben. Nekem legjobban az vált be, hogy kitártam jó szélesre a karom, mielőtt tapsoltam volna. Ezt könnyebben észrevették, és egy pillanat alatt elcsendesedtek.

Nagyon szerették a „lufidobálást”, amint háromnál több lufit ismertünk, még mozgalmasabb lett a játék. Több különböző színű lufival dobáltunk, amelyik színű lufit megérintették, annak a hangját hangoztatták. Sose gondoltam volna, hogy gyermekeink ilyen féktelen jó kedvben, ennyi mozgás közepette valójában olvasnak. Hogy az olvasáshoz (annak előkészítéséhez) nem szükséges papír, betű, tábla.

Minden lufihoz tartozik egy színezőlap, amelyet a gyerekek kiszínezhettek, később, a következő, nehezebb szinten pedig már ők rajzolták rá az arcot is.

A gyerekek gyakran készítettek szabad foglalkozások alatt mesezenés ihletésű rajzokat. Sokszor játékidőben is odamentek a falon levő hívóképekhez, megsimogatták a lufikat, és beszéltek hozzájuk. Alvásidőben meg addig „tornáztak” az ágyban, amíg el nem érték a falon a lufik képét, hogy megérinthessék őket. Az „a” hangnál még az ujjukat is feltették pont úgy, ahogy Fehér Lufi.

Szeretnék elmesélni egy történetet a hangok „továbbéléséről”. Zsófinak szülinapja volt, gyönyörű tortát hozott, két emeleteset, olyan volt, mint egy esküvői torta. A gyerekek becsukták a szemüket, és amikor az asztalra tettem a tortát, akkor szóltam nekik: „na most figyeljetek!” Kinyitották a szemüket és kórusban mondták a figyelem hangját: „aaaaaaa!”

Úgy épült fel a hetünk, hogy egész héten játszottunk a hangokkal, a hét közepén olyan szavakat kerestünk, amikben az adott hang van. És a hét végére már maguktól mondtak ilyen szavakat. Péntek a varázsnap! Pénteken régi szokásunk, hogy játéknapot tartunk, ilyenkor elhozhatják kedvenc játékaikat, leülünk a szőnyegre, megbeszéljük ki mit hozott, és miért. A hangulatmesélés óta kibővült a beszélgetés azzal, hogy van-e a játékod nevében az adott színű lufi hangja? Vagy lehet nehezíteni, melyik színű lufi hangját hallod, ha kimondod a játékod nevét?

A varázslat pedig ezután jön!!! Ezeken a bizonyos péntekeken minden gyerek megkapja és hazaviheti az aktuális meséhez tartozó lufit. Persze, ki kell érdemelni, de igyekeztünk úgy irányítani a dolgokat, hogy mindenki kaphasson. Otthon nagyon vigyáztak rá, becsben tartották, mert tudják, hogy ez egy hatalmas kincs. Rákövetkező héten megkérdeztük, mi lett otthon a lufik sorsa. Hunor például ugyanúgy vázába tette, ahogyan az óvodában látta, anyukája még színes golyókat is vett neki. Lilla a szobában a ruhái közé tette, és a testvérének el is mesélte mindig a meséket, és már a kicsi lány is tudta a hozzátartozó hangokat. Ádám képes volt otthonról visszajönni az oviba, mert elfelejtette elvinni a lufiját.

Ahogy telt múlt az idő, egyre több szülőtől kaptunk visszajelzést, hogy „hazaviszik” a gyerekek a mesét, elmesélik a lufik történeteit a hozzá tartozó hanggal. A szülők örömteli tekintettel mondják, hogy a gyerekek imádják a lufimeséket. Kell-e annál több egy szülőnek és egy pedagógusnak, mint amikor látja a gyermekek arcán az örömöt, a boldogságot, a kíváncsiságot, és hogy repesve várják a meséket?

Ez az öröm, boldogság a mi szemünkben is ott van, tudtunk valami teljesen újat nyújtani a nagycsoportosainknak! Ebben a módszerben mi is megújultunk, tele lettünk megvalósult és megvalósulásra váró ötletekkel. Ez a módszer egyfolytában motivált, új dolgok kipróbálására sarkallt. Új erőre kapunk tőle, rengeteg élménnyel gazdagodunk.

Az év végén leírhatatlan csodát, a Hangvarázslat élményét tesszük az óvodából elballagó gyerekeink tarisznyájába.