GÉRESSY ERIKA - óvónő (Holdfény Utcai Óvoda, Holdacska csoport - Budaörs)

A "Mesezenével" legelőször 2013 augusztusában találkoztam, ekkor vettünk részt társammal a felkészítésen. Az ember, ha valami számára addig ismeretlen új módszerről hall, általában megijed, és elképzelése sincs arról, ez neki miként fog sikerülni. Első hallásra én is így voltam a Mesezenével kapcsolatban. Ám ez hamar megváltozott!

A módszer célja olyan kompetenciák kialakítása, melyek a majdani olvasás gördülékeny elsajátítását biztosítják, erre történik érzékenyítés már az óvodában. Ez a cél, azt gondolom, vitathatatlanul megvalósul a program során. Persze ebben az esetben is érvényes az, hogy munkánk végső eredményével (ez esetben az olvasás-írás megtanulásának minőségével) mi, óvónők, már ritkán találkozunk. De a kaput kinyitjuk, és a gyerekekkel közösen belépünk a Hangok világába.

Eleinte még nem tudtam pontosan, mi a titka a Mesezene programnak, de hihetetlen erővel elkezdett működik. Annyira motiválttá, fogékonnyá váltak rá a gyerekek, hogy egészen elképedtünk, ilyet ritkán tapasztalunk! Persze ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a pedagógus is involválódjon a Mesezene módszerbe, azaz a módszervezetés során mi magunk is motiváltak legyünk.

A Mesezene módszer elemei egyszerűen beilleszthetőek voltak nagycsoportunk napirendjébe, semmitől nem vettek el időt vagy energiát.

A megvalósításában igyekeztünk egyfajta rendszert alkalmazni: a lufik elengedése, a mesék érkezése, vagy a "mesefüzet" hazaadása ugyanazokon a napokon történtek. A program szerves része lett a mindennapjainknak, és egy napon belül többször visszaköszönt a Mesezene világába repítő "zenezörejes játék" is. A gyerekek szabad játékidőben is lufikat rajzoltak, játszottak "iskolásat" a hívóképekkel, és aztán már a testnevelés foglalkozásról sem hiányozhattak a hangok. Igen hamar azt vettük észre, hogy a gyerekek saját maguk szórakoztatására használják a mesefolyam szereplőinek hívóképeit. Álltak előttük, mondogatták a hangokat, és beszélgettek róluk. A program megvalósításában egyébként csak saját képzeletünk szabhatott határt, természetesen szem elől nem tévesztve a metodikai szabályokat.

Elmondható, hogy szeptemberben a Mesezenével megérkezett hozzánk a "varázslat", és egészen a ballagásig velünk is maradt. Ma már - úgy gondolom - tudom, mitől kel életre és mitől működik a program. Attól, hogy a tanévet végigkíséri a varázslat tevékeny öröme. Mert a Mesezenében sok-sok öröm van gyermeknek és felnőttnek egyaránt. És mint tudjuk, öröm nélkül nincs hatékony tanulás.

Szeretnék elmesélni két, számomra nagyon kedves történetet. A nyári szünet előtti utolsó napokban történt. Épp ebéd közben voltunk, amikor is az egyik Holdacska egyszer csak elkezdte énekelni ballagási műsorunk dalát („Még, azt mondják nem illik..”) "lufihangokkal", és csakhamar vele énekelte az egész csoport. Mi, felnőttek pedig csak hallgattuk, mert ebben az énekben annyi minden benne volt: öröm, vidámság, búcsú, közös élmények. A másik történet egy, a faliújságunkra készült ballagási tablóhoz kötődik. A tablóra ki szerettem volna írni, hogy a gyerekeknek mi fog legjobban hiányozni az óvodából. A válaszokban a barátok, óvó nénik és a dadus néni említésén után szinte mindenki azt mondta, hogy „és a lufik...”