KEKSZ ERNŐNÉ, IRCSI NÉNI – tanító (Herman Ottó Általános Iskola – Budaörs)

Még negyedikes osztályom volt, amikor iskolánk igazgatóhelyettese szólt, hogy valami egészen eredeti, új módszerről hallott, amely a Meixner-módszer alkalmazásakor használható „motivációs rátét”. Mivel a következő tanévben várható volt, hogy első osztályt kapok, igazi érdeklődéssel mentem el a továbbképzésre.

Meglepő és rendhagyó volt. Azt, hogy az előadók hová fognak kilyukadni, az első pillanatokban nem lehetett tudni, de aztán a sokféle hangból, zajból, zörejből kikerekedett egy nagyon is világos történet, a Mesezene módszertana. Ez nekünk, tanítóknak arról szólt, hogyan lehet a tanítás mechanikus műveletét játékkal, mesékkel fűszerezni, hogyan lehet a gyerekeket önfeledt szórakozás közben, a Meixner-módszer szigorú metodikáját betartva bevezetni a betűk birodalmába.

A gyerekek figyelmét fenntartani nem egyszerű. Mindig kell valami új, valami más, valami szokatlan. Talán minden pedagógus átélte már, hogy ez milyen nehéz feladat. Erre éreztek rá a módszeralkotók. Megdöntötték azt a tévhitet, ami évtizedek alatt bekúszott a tudatunkba, miszerint „az iskola már nem játék!” Ugye, minden óvodás hallja ezt, mielőtt bekerül az iskolába? Pedig hogyan is gondolhatná bárki, hogy a játékot egyszerre csak száműzzük a gyerekek életéből? A játék a gyerek lételeme, a játék megnyugtat, kikapcsol, tanít, fejleszt.

A Mesezene módszer a tanító lehetősége arra, hogy valódi, belső motivációt alakítson ki a gyerekekben az olvasás-írás iránt. A mesefolyam a Játékiskola mindennapjainak bemutatásával, az oda beiratkozó játékfigurák kalandjainak megismertetésével hangolja rá tanítványainkat a betűtanulásra.

A Játékiskolába mindig beiratkozik egy új meseszereplő, aki hozza magával hétköznapi problémáját. Olyan problémákat, amivel a gyerekek és talán még mi, felnőttek is mindannyian küzdhetünk. Ezért aztán nagyon szerethetők lesznek. Ki ne értené meg Lápi Hápit, akinek vágya, hogy énekesmadár legyen? De ő csak irigykedve hallgatja a boldogan daloló madarakat. Aztán úgy fordul a sorsa, hogy egy kisfecskétől ereje megfeszítésével, mint egy idegen nyelvet, elsajátítja éneküket, megszeretve ezáltal a tanulást. Beiratkozik hát a Játékiskolába, hogy még sok minden mást is megtanuljon.

Vagy ott van Vau Vali, akit minden érdekel, s hogy világot láthasson, elcsavarog. Aztán egy félelmetes viharban eltéved, és annyira megrémül, hogy amikor gazdái rátalálnak, megkéri őket, írassák be a Játékiskolába, ahol - biztonságos körülmények között - ismerkedhet a világgal.

És Moto Rozi, aki a „r” hangot/betűt hozza el a gyerekeknek. Azért iratkozik be a Játékiskolába, mert felnőttként logopédus akar lenni, hogy minden kisgyereken, aki nem ejti tisztán a hangját, ő maga segíthessen.

Nénó Zénó, a kis feledékeny, rosszul tájékozódó mentőautó, aki nem találja a betegek felé az utat, szintén segítségre szorul. Neki tájékozódni kell megtanulni a Hangok Erdejének pompás Játékiskolájában. Bizony, minden szereplő a Játékiskolába siet, hogy ott megkapja a gyógyírt a bajára. Ez a klassz benne! Ráadásul a jót sugallja az iskoláról!

A Mesezene módszer ezt a jót, szépet nekünk is elhozta. Nekem többszörösen is. Általa került a Meixner-módszer igazán közel hozzám. Számomra a Mesezene motivációs palástja által lett kerek az olvasás-írás tanítása. Azt éreztem, hogy a mesék izgalmasak, és igazi mondanivalójuk van a gyerekek számára. Rengeteg lehetőséget adtak a beszélgetésre. Hihetetlen érzelmi motivációt jelentettek számukra a betűtanuláshoz. A gyerekek minden nap várták a mesét és a hozzá tartozó játékot, a „zörejléseket”. És hogyan folytak ezek az órák?

A módszernek van egy pontos technológiai leírása, a Vekerdy Tamástól nevet kapott tanítói kézikönyvben, a „Partitúrában”. A Partitúra pontos „lejátszása” már önmagában varázslatos, mesés órát eredményez. Módszeralkotóvá válhat azonban a pedagógus, ha egy-egy mesét aktualizál, vagy a zenezörejes továbbélésekben fantáziáját használva saját zörejkórusokkal rukkol elő.

A kórusműveinkkel mindig újra tudtuk élni a mesét „akusztikai dimenzióban”. Például álmodtunk a Hork-kórussal, felébresztett minket Kakas Lovag tik-tak kórusa, készülődtünk, mint Medve Ede, mielőtt iskolába indult volna. Csibe Csabi uzsonnás táskájával siettünk az iskolába: hol szaladtunk, hol sétáltunk, hol megálltunk a piros lámpánál, közben zörgött, zörejlett a dobozunk. Néha autóval mentünk, néha motorral, néha bekéredzkedtünk Nénó Zénóhoz a mentőautóba. Én álltam középen, és boldogan irányítottam a káoszt. Igen, a Mesezenélésben jótékony káosznak kell keletkeznie, amelyet azonban az első pillanattól az utolsóig kézben tart a pedagógus.

Az én drága osztályom e mozgásos zörejkórusok során kihangoskodta magát, miközben hangoztatták a gyakoroltatni kívánt hangokat is, és jó pár métert beleraktunk a lábaikba, hogy végig bírják ülni a következő perceket. Felfrissült a vérkeringésük, agyacskájukat elláttuk oxigénnel. Készen álltak a következő komoly feladatra.

Imádtam mesélni nekik! Ezekben a mesékben az a jó, hogy bizonyos fokú rugalmasság jellemzi őket, az ember magáévá formálhatja őket. Azt a játékot lehet hozzá játszani, amelyik a legjobban illik a helyzethez, azt a zörejkórust szólalthatjuk meg, ami az ember személyiségével harmonizál. Itt semmi nem kötelező, szabadon választott minden gyakorlat. Igyekeztem úgy felépíteni a meséket, hogy minél több hang megszólalhasson, amit aztán majd a gyerekek legnagyobb örömére ismételgetni lehet.

Fontos megjegyeznem, hogy mindig olyan „zajforrásokat” használtam, amelyek mindenki számára könnyen elérhetőek. Egyszerű, hétköznapi tárgyak váltak így hangszerré. Azt szerettem volna, hogy otthon könnyűszerrel előadhassák ők maguk is a meséket. Még az első értekezleten megkértem a szülőket, hogy érdeklődjenek a mesék iránt. A módszeralkalmazás során az egyik legcsodálatosabb élményem az volt, amikor megtapasztalhattam, hogy a mesék eljutottak a szülőkhöz, a családba. Érdekes helyzet volt az is, amikor megbetegedett valaki az osztályban. Amikor gyógyultan visszajött, rögtön kérte a mesét, nehogy kimaradjon a jóból. Így váltak társainkká a szereplők. Sőt, ha úgy éreztük, hogy segítségre van szükségünk, bátran hívtuk őket.

Például egy nap óriási szélvihar tombolt, süvített, csapkodta odakint a gallyakat. Rögtön elővettük Dr. Dibi Dob varázsigéjét, és magam sem akartam elhinni, de pár perc múlva elállt a szél! Ilyen az, amikor a tanítót még az égiek is megsegítik…

Ebben a mesevilágban éltük az életünket első osztályban. Egészen addig a pillanatig, míg el nem jött az a bizonyos kontroll óra, amit a betűtanítás második felében kellett letanítanunk. A módszeralkotók a kipróbálási évben arra kérték a pedagógusokat, tartsanak egy Mesezene nélküli órát, hogy hatásvizsgálatot végezhessenek. A gyerekek reakciója a Mesezene módszer megvonására akkor olyan döbbenetesen erős volt, hogy a kontroll kísérletet a mi évfolyamunkon is megismételtették. A kontrollóra tervezése már az előző délutánomat megkeserítette, mert csak ültem a könyveim felett, és azt sem tudtam, hogyan fogjak hozzá a vázlatíráshoz. Mi az, hogy nincs mese? Hogyan lesz meg a hang, aminek meg kell tanítanom a betűjét? Mit fogok csinálni, ha lazítani kellene, és nem vehetek elő a meséből egyetlen játékot sem? Mivel lendítem át őket a holtpontokon? Hogyan csináltam én ezt a Mesezene előtt? ...ez már egy egészen más időszámítás…

A legnehezebb az volt, amikor oda kellett állnom a gyerekek elé, és ki kellett nyögnöm, hogy márpedig ma nincs mese. Először döbbent csend volt, a mosoly lehervadt az arcukról, nem akarták elhinni, hogy ez igaz lehet. Én állítottam, hogy bizony „elfelejtős mesét” hoztam, ami a mi osztályunkban azt jelenti, hogy valami nem készült el, például házi feladat vagy nincs itt valakinek a könyve... Próbáltam magyarázkodni, eléggé sikertelenül. Akkor az egyik kisfiú megszólalt:

-Hát akkor találjunk ki magunknak egy új mesét!

Mivel tartanom kellett magam a módszeralkotók kéréséhez, azt válaszoltam, hogy az óra végén majd visszatérünk rá. Ezt követően úgy érzem, életem legunalmasabb olvasás óráját tartottam meg. A gyerekek jobbra dűltek, balra dűltek, nem figyeltek, szétestünk. A legnagyobb élmény számomra az volt, hogy annyira vágytak a mesére. Az óra végén el is kezdték maguk szőni a mesét. Ugyanarra az algoritmusra építették fel, amely a módszer mesefolyamát jellemzi! Elkezdődik a történet, ekkor még minden a helyén van, aztán egyszer csak adódik valami konfliktus, amit valahogyan meg kell oldani. A mesehős pedig a megoldás kulcsát a Játékiskolában kapja meg. Közben rengeteg hangot, mozgást utánoztak. S mindezt teljesen spontán, maguktól!!!

A kontroll óra „borzalma” mutatta meg, hogy a gyerekek milyen mélyen elsajátították a mesék rendjét, és hogy ebben a mitologikus, zenezörejes ringatásban maradéktalanul jól érzik magukat, hiszen az általuk megalkotott történet a mesefolyamba való belevágyódásukat jelezte.

A következő szomorú pillanat az életünkben az volt, amikor végére értünk a betűtanulásnak. Örültünk ugyan, hogy már mindent el tudunk olvasni, de az a csoda, amivel a mesés órák jártak, bizony itt befejeződött.

A mesék elmaradását igazi veszteségként élték meg. Ezt később szavakba is öntötték, amikor a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorának szerkesztője interjút készített velük. Arról beszéltek neki, hogy az olvasás órákon szinte nem is tanultunk, csak játszottunk. Én persze tudom, hogy osztályunkban komoly munka folyt, de büszke vagyok arra, hogy a gyerekek ezt nem érezték, s játszva tanultak meg olvasni!

A módszerben az utolsó betű megtanítása után Betűünnepet tartottunk. Ezen az ünnepen újraéltük a szereplők történeteit, újrajátszottuk a játékokat és a kórusműveket. És ezen a napon kapták meg a Hangfestő mesék című könyvecskét, amely a mesezenés gyerekek első olvasókönyve.

Amikor a könyvet kiosztottam, a külvilág megszűnt létezni számukra. Forgatták, olvasták, nézték a képeket, jókat kuncogtak a mesehősök felnőttkori sztorijain. Egyszerűen nem tudtak betelni vele! Csak az óra végi csengő zökkentette ki őket a mesevilágból. Boldogok voltak, hogy csokorba kötve megkapták az egész éves mesegyűjteményt. Ennek igazi hasznát második osztályban vettük, a betűismétléseknél. Újraolvastuk, újraéltük a meseszereplők életét. Színezhették a rajzokat, lerajzolhatták azt, amit ők gondoltak a történetről, illetve saját gondolataikkal kiegészíthették azt. Például Pinokkió történeténél lerajzolhatták és kiírhatták magukból a legnagyobb félelmeiket. Dr. Dibi Dob meséjénél megírhatták azt, min változtatnának a világban a varázsige segítségével. Bubo Réka történeténél a legnagyobb álmukról, vágyukról írhattak, Lágy Szellő meséjénél azt fogalmazták meg, hogy kinek, hogyan tudnának segíteni. Én a mesékhez közmondásokat is gyűjtöttem. Pipa Pistánál egészséggel kapcsolatos közmondásokat, Gág Áginál barátságról szóló közmondásokat, Kakas lovagnál a bátorsággal, erővel kapcsolatos közmondásokat hoztam elő… Ami akkor ott első osztály végén befejeződni látszott, valójában más formában tovább élt velünk, végigkísér minket a további évek során!

A koronát a mesezenélésre az tette fel, amikor iskolánk egyik legnagyobb rendezvényén, a Miénk A Színpadon is visszaköszöntek szeretett meseszereplőink. Az egyik szülő színdarabot írt nekünk az összes meseszereplő felvonultatásával. A gyerekeknek mérhetetlen boldogságot okozott kis kedvenceik bőrébe bújni. A próbák fergeteges hangulatban teltek, pedig általában a színpadi szereplésre felkészülni, 28 gyereket koordinálni nem könnyű feladat. De ők ezt a készülődést meg nem unták volna, sőt a végén - szinte évzáró üzenetként - azt mondták:

-Ircsi néni, ez annyira jó volt!