PÁSZTORNICZKYNÉ KELEMEN ANNA – tanító, drámapedagógus (1-es számú Általános Iskola – Budaörs)

Négy évvel ezelőtt, az előző első osztályomban alkalmaztam először Meixner Ildikó olvasástanítási módszerét. Saját tapasztalatom és a pozitív szülői visszajelzések egyöntetűen azt igazolták, hogy a gyerekek így könnyedén, biztonságosan megtanultak olvasni. Nem volt kétséges számomra, hogy a következő első osztályomban is ezzel a módszerrel fogok dolgozni. A Meixner módszer sikeres alkalmazása mellett azt azért be kellett ismernem magamnak, hogy valami kis hiányérzet maradt bennem. Hiányzott az egyébként mérnöki pontossággal megszerkesztett órákból valami. Valami, amitől nemcsak jó, de érdekes és magával ragadó is lesz az olvasástanulás.

És mint a mesében, ekkor megérkezett a megoldás: megismerkedtem a Mesezene módszerrel! Tetszett! Különösen az összefüggő mesefolyam, a visszatérő mesehősök, akik végigkísérik a betűtanulás folyamatát. A történetek mozgásos továbbélését rögtön magamévá tudtam tenni, hiszen a drámapedagógiát eddig is alkalmaztam a tanításban. A zörejkórus már más volt. Zenei múltam nem lévén, erős kétségeim ébredtek, hogy meg tudom-e ezt valósítani a gyerekekkel. Az első bíztató jel az augusztusban tartott felkészítő workshopon ért, ahol a módszeralkotók vezényletével magunk is átélhettük a betűmesék zörejkórusait, és megtapasztalhattuk, hogy milyen izgalmas, felszabadító érzés együtt kántálni, együtt „zörejleni” a többiekkel.

Megtapasztalhattuk, hogy az együtt játszásnak, együtt zörejlésnek micsoda közösségformáló ereje van. Aztán „élesben”, szeptembertől a gyerekekkel való közös munka során újabb megerősítést kaptam! A gyerekek olyan szinten együtt éltek, együtt lélegeztek a mesével, hogy gyakran irányítás nélkül, szinte egyszerre hoztak létre egy-egy hangot, egy-egy zörejt. Azok a napok voltak a legizgalmasabbak, amikor előkerült a „Nagy Mesekönyvünk”, és egy új mesefigura érkezett hozzánk. Magát a betűt, a hangot az érdeklődő gyerekek nagy része már egy idő után ismerte, mert kilesték a könyvből, tudták, hogy a „z”, a „d” vagy a „j” következik, mégis megmaradt az izgalom: „Ki hozza a hangot? Mi lesz a mesében? Ki lesz az ajtó előtt? Mit fogunk játszani? Milyen „zenezörejes őrületet” hozunk ma létre?” Mert ebben az „őrületben” megszabadulnak szorongásaiktól, levetkőzik gátlásaikat. Ezt nem lehet rosszul csinálni, ebben nem lehet hibázni. Ez egyszerűen csak jó lehet. És valóban, feledhetetlen élmény volt a zenezörejes mesék sorával bevezetni tanítványaimat az írásbeliség világába.

A tavaszi szünet előtti órán tanultuk meg az utolsó mássalhangzót, melyet a módszerben a „betűünnep” követ, melynek során megidézzük a tanév során megismert mesehősöket, azaz újra eljön hozzánk a Játékiskola összes szereplője. Még egyszer átéltük velük a legizgalmasabb kalandjaikat. Az óra végén Bohóc tanító úr segítségével - aki a magánhangzókat tanította meg - odavarázsoltuk minden gyerek kezébe a Hangfestő mesék című könyvet, amely tartalmazza az összes, addig átélt történetet.

Leírhatatlan volt a gyerekek öröme! Többször próbáltam megszólalni, de eufórikus örömujjongásuktól lehetetlen volt. Lapozgatták a könyvet, úgy nézték az illusztrációkat, mintha egy nagyon régi jó barátjukat láthatnák viszont, és a ráismerés örömét mindenkivel rögtön meg is kellett osztaniuk!

S lám, a „digitális kor” gyermekeinek szájából többször elhangzott ezen a napon, hogy ilyen jó ajándékot még soha nem kaptak! Mert az ÉLMÉNYT kapták vissza, azt a felszabadító, pozitív érzést, amit a betűmesék során közösen átéltünk.