VITAI ANIKÓ - tanító (Herman Ottó Általános Iskola – Budaörs)

Szeptemberben majdnem mindannyian és majdnem minden elsős gyereknek feltesszük azt a butácska kérdést, hogy miért is jöttek iskolába. Erre a különféleképpen motivált gyerekektől nagyon sokféle választ kaphatunk. A legegyszerűbb válasz azonban: „Mert kellett! Az óvodában már nem maradhattunk, meg hát mindenki jár iskolába…”

Aztán elhangzanak a felnőttek elvárásainak jobban megfelelő mondatok: „Azért, hogy számolni és olvasni tanuljunk…” - Na, ez biztosan már jobban tetszik nekünk.

Végül belevágunk a sűrűjébe, beszoktatunk, alapozunk…

Szeretnénk felkelteni az érdeklődésüket, hogy minél jobban nyakon tudjuk csípni őket ahhoz, hogy saját tanulásuk, „okosodásuk” érdekében velünk együttműködjenek.

S a mi kis mesezenés diákjaink? Ők szerencsére hamar rájöttek, hogy ez az iskola nem is olyan sokban különbözik az óvodától! Hiszen itt is lehet játszani, sokat mozogni, beszélgetni, énekelni, zenélni, zajongani, sőt, gyakran még kiabálni is. És az első időszakban számonkérően feltették a kérdést: ”Mikor fogunk végre már tanulni is?”

Egy továbbképzésen Gabnai Katalin előadását hallgattam, aki arról beszélt, hogy minden tevékenységhez elengedhetetlen a vágy, amely az életben való boldoguláshoz és céljaink eléréséhez is szükséges erő.

Az iskolára vonatkoztatva a képlet nagyon egyszerű:
1. Vegyük a tanítandó tananyagot!
2. Ébresszünk hozzá vágyat!

Igen ám, de mi ébreszti fel a vágyat? Mi a fűszer? Mi az a valami, amibe majd beleszeretnek, amit majd élvezni fognak, újra és újra át akarnak élni? Amit majd megszoknak, és szinte kikövetelnek, mert jó érzés benne lenni, és jó minden, ami hozzá kapcsolódik…

Ezt jelentette az én osztályom gyerekeinek a Mesezene program.

Megszoktuk, megszerettük, nem szívesen engedünk belőle! Persze csak úgy „mellékesen” közben megtanultuk a hangokat, betűket…

De az már cseppet sem mellékes, hogy a Mesezene forgószele hogyan kapott el bennünket, pedagógusokat is!

A pedagógust mindenképpen a gyűjtögető embertípusba sorolhatjuk. Minden érdekli és mindent összegyűjt, amit fel tud használni munkája eredményességének érdekében. Ha kell, még saját szakállára is képes vásárolgatni, s a szerzett „zsákmányt” nem is szívesen adja ki a keze ügyéből! Talán fél, hogy kézen-közön elkallódik, s esetleg nem kapja vissza. Ugye ezt az érzést sokan ismerjük.

De az ötlet, az más! Azt mindig szívesen megosztja. Egy jó ötletre mindig vevő, az új dolgokra is fogékony, vállalkozó szellemű.

Hogy miért is? Na persze nem merő önzetlenségből! Éhes a sikerre! A csillogó szempárokra, akik nap, mint nap várják, hogy ma milyen újdonsággal rukkol elő a tanító néni!

Ma mi kerül elő a dobozból, vagy ki kopog be az ajtón, magával hozva a hangot, amelyet még azon az órán betűre is váltunk? Élvezi, ahogy a gyerekek mit sem sejtve szívják magukba a megtanulandó anyagot. Ahogy ő is élvezni tudja a gyerekekkel az óra minden percét, a sok mesét, a közös játékot, melyet pontosan megtervez, aztán az élet és a gyerekek leleményessége és találékonysága szinte mindig felülír.

És akkor ráébred valami újra, eszébe jut egy egészen más dolog. Ezt még így és úgy is lehetne, és tényleg… Aztán persze másnap, vagy harmadnap ki is próbálja! És innentől kezdve nincs megállás…

Fontos leszögezni: a Mesezenével mi kaptunk valamit! Amit nem féltenek az alkotók, de visszakérnek belőle valamit: mindenkinek a saját egyéniségét.

Ez a valami már több mint egy jó ötlet. Valami, ami a módszeren belül meghagyja pedagógiai szabadságunkat. Ezzel gazdálkodhatunk, alakítgathatjuk, formálgathatjuk, sőt ezt el is várják tőlünk. S milyen érdekes. A módszeralkotók éppen ettől boldogok.

Az „ajándékért” cserébe, igyekszünk is őket minél boldogabbá tenni azzal, hogy részletesen beszámolunk a mindennapjainkról. Arról, hogy hogyan született szinte 1 hét alatt a gyerekek akarata szerint a zajokból és zörejekből kórus, ahol már a ritmusok uralkodnak. Arról, hogy hogyan nevetett az osztály, amikor kiejtettük Sihu Huba nevét. Arról, hogy hogyan várják a gyerekek az új mesét, a történet folytatását, az új kis játékokat az iskolában.

És arról, hogy mennyire örültem, amikor az éléskamrában olyan befőttesüveget találtam, amin Zim Züm látható.

Még mézet is vittem az iskolába a gyerekeknek, mert azon a héten nem csak Lápi Hápinak, éppenséggel nagyon sok gyereknek fájt a torka.

Hogy otthon a nagy gyerekeimnek el kellett mesélnem a betűmeséket, és néha jó tanácsokkal szolgáltak: „Anya ezt így mondd el, és még bevihetnéd ezt, meg azt is…”

Hogy a csapatépítő kiránduláson a Mihály napi vásár kellős közepén igazi „zörejvadász” módjára rohantam le az igazgatómat, hogy nekem népi hangszerek kellenek, mert igenis kellenek…mert minden kell, ami arra szolgál, hogy az olvasástanulás elvont folyamatában örömet okozzon az általuk keltette hiteles zaj/zörej, ami könnyebbé, érthetőbbé, játékosabbá és élvezetesebbé teheti a tanulást, és azt a mosolyt és örömet varázsolja gyermekeink arcára, amiért többek között ezt a pályát választottuk.

Na, de térjünk vissza az oktatás titokzatos világához. A módszeralkotók azt kérik tőlünk, hogy a betűtanulás egy bizonyos pontján túl, a betűk felénél, tartsunk egy kontroll órát, amelynek során megvonjuk a gyerekektől a mesét és a zenezörejt. Kell ez a tapasztalás - mondják ők - tanárnak, diáknak egyaránt. Eleget tettem a kérésnek. „Bűnömet” a gyerekek azóta is emlegetik!

Elvettem tőlük vágyuk tárgyát! Persze akkor már gyakorlott iskolások voltak, és tudtak fegyelmezetten viselkedni, és tudták, hogy mit illik és mit nem, már próbálták az érzelmeiket kissé kordában tartani, de azért mégis… Ami igazságtalan, az igazságtalan!

Olvasásóra mese és zörejek nélkül? Először én magam sem igazán tudtam, hogyan fogjak hozzá. Annyi év után elfelejtettem volna, hogyan kell betűt tanítani? Ezen a ponton szerencsére Ircsi, a kolléganőm is épp így töprengett, gondolkodott, egy kicsit megnyugodtam hát.

Csak azt nem tudtam, hogyan álljak a gyerekek elé úgy, hogy nincs mese, hogy nem fog senki bekopogni az ajtón, hogy senki nem hozza az új betűt. Nem lesz történet és nem iratkozik be új tanuló a Hangok erdejének Játékiskolájába. Mit fogok én ezért kapni?

Amikor elmondtam nekik, hogy ők már nagyok, nem lesz mese, csak megmutatom a betűt, kitört a botrány!!! Egyszerűen nem hitték el, hogy ez lehetséges.

„Hát írjál mesét! Találj ki valamit! Vicceskedj! Na, Anikó néni, ne már….” Hosszú percekig kérleltek. De nem engedhettem…

Végül csak megtanultuk azt a „cs” betűt. Később elmagyaráztam, hogy miért is volt erre szükség, és megnyugtattam őket, hogy természetesen van mese, amit persze azonnal el is kellett mondanom. Mivel jóvátettem a bűnömet, megúsztam a következő szemrehányással: „Anikó néni, te aztán jól megvicceltél bennünket!”

Mesezene - szemléletváltás? Részünkről nem. Talán mi mindig is ilyenek voltunk és ilyenek is leszünk. De most a Mesezene svédasztaláról csipegetve, nagyobb bátorsággal borítjuk fel a tanítási órák bevett rendjét, s hagyjuk, hogy időről időre eluralkodjon az általunk szervezett és kézben tartott (a módszeralkotók nyelvjárása szerint) „irányított káosz”. Az irányított káosz, amely oxigénnel tölti meg az agyacskákat, amelynek pontos dramaturgiai szerepe van, mégpedig azzal a jótékony hatással, hogy az általuk keltette érzelmi motiváció lelkesíti és érdekeltté teszi tanítványainkat saját olvasástanulásukban.